Rovat: FOE szakmai rendezvények anyagai
Köszöntő
A Gazdasági Bírák és Cégbírák Országos Egyesülete a Felszámolók és Vagyonfelügyelők Egyesületével közösen 2009. november 17-26. között ismételten megrendezte a Regionális Fizetésképtelenségi Tanácskozások elnevezésű szakmai rendezvénysorozatot, az öt ítélőtábla mindegyikének székhelyén.
A tanácskozások fő témáját ezúttal is a Csődtörvény 2009. évi LI. törvénnyel beiktatott módosításai alkották, és a nagy érdeklődés azt mutatta, hogy a szakmai közösség részéről továbbra is kiemelt az igény az aktuális jogalkotási fejlemények értékelésére, közös megvitatására.
Bár a fizetésképtelenségi eljárások jogi kereteinek régóta várt, átfogó újraszabályozása egyelőre még várat magára, az ötödik „Cstv-novellát” alapvetően pozitív, előre mutató törekvésként értékelhetjük: a jogalkotó a csődeljárás újragondolásával, a felszámolási eljárások szabályainak helyenkénti korrigálásával egy, a modern gazdaság igényeinek jobban megfelelő fizetésképtelenségi törvény felé tett lépéseket.
Noha a módosítások hatálybalépése óta eltelt néhány hónap alatt még nem alakulhatott ki egységes joggyakorlat, ez az idő talán elég volt arra, hogy a törvényszöveggel ismerkedve – esetleg azt máris alkalmazva – a szabályozás néhány új eleme körüli kérdések és lehetséges válaszok körvonalazódjanak; felszínre kerüljenek azok a potenciális jogalkalmazási problémák, amelyekkel a fizetésképtelenségi szakemberek szembesülhetnek a mindennapi munka során.
E kiadványban – emlékeztetők formájában – igyekeztünk összefoglalni a tanácskozásokon részt vevő ítélőtáblai, megyei bírósági bírák, illetve a FOE Elnökségének álláspontját, felvetéseit, kérdésfeltevéseit a Csődtörvény új jogintézményeivel, szabályaival, alkalmazásuk kezdeti tapasztalataival kapcsolatban.
Reméljük, hogy a tanácskozásokon elhangzottak felidézésével hasznos gyakorlati-jogalkalmazási segítséget nyújtunk a felszámoló kollégáknak, a fizetésképtelenségi területen dolgozó bíráknak és egyéb szakembereknek egyaránt.
Budapest, 2009. december
A FOE Elnöksége nevében:
Somogyi Ferenc dr. Túróczi Emese
elnök elnöki tanácsadó
A 2009. évi Regionális Fizetésképtelenségi Tanácskozások rendezvényei
A rendezvény időpontja Helyszín és közreműködők
- november 17. (kedd) 10.00 óra Pécsi Ifjúsági Központ (emeleti előadó)
Pécs, Nagy Lajos király u. 13.
Dr. Juhász László (Pécsi Ítélőtábla)
Filip György, Péter Márta (FOE) - november 18. (szerda) 10.00 óra Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara (I. emeleti tanácsterem)
Szeged, Párizsi krt. 8-12.
Dr. Mányoki Zsolt, dr. Kemenes István, dr. Hámori Attila (Szegedi Ítélőtábla)
Dr. Molnár István, Tinódi Imre (FOE) - november 19. (csütörtök) 10.00 óra Győr-Sopron Megyei Kereskedelmi és Iparkamara (Baross Gábor terem)
Győr, Szent István u. 10/A.
Dr. Zámbó tamás, dr. Hammer Sándor (Győri Ítélőtábla)
Csia László, Szabó Zsolt (FOE) - november 24. (kedd) 9.30 óra DAB Székház (földszinti konferenciaterem)
Debrecen, Thomas Mann u. 49.
Dr. Drexlerné dr. Karcub Edit (Debreceni Ítélőtábla)
Dr. Kaszó Éva, dr. Túróczi Emese (FOE) - november 26. (csütörtök) 10.00 óra MTESZ Székház (I. emeleti tanácsterem)
Budapest, Kossuth L. tér 6-8.
Dr. Gál Judit (Cégbírák és Gazdasági Bírák Orsz. Egyesülete), Botka Lászlóné dr. (Fővárosi Ítélőtábla), dr. Maka Mária (Fővárosi Bíróság)
Somogyi Ferenc, Dr. Zsiga László (FOE)
Dr. Juhász László kollégiumvezető (Pécsi Ítélőtábla) előadásának emlékeztetője
Elhangzott: Pécs, 2009. november 17.
A hitelezői kört illetően a 2009. évi LI. törvénnyel bevezetett jelentős újítás a függő követeléssel rendelkező hitelezők megjelenése az eljárásban. A Cstv. 3. § (1) bek. c) pontja felsorolásszerűen meghatározza, hogy mely hitelezők tekintendők függő követeléssel rendelkező hitelezőknek, így a bankgaranciából, biztosítói garanciából, vagy a biztosító által kikötött készfizető kezességből eredő követelések jogosultjai. A Cstv. elektronikus kommentárja azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a zálogkötelezett is ebbe a körbe tartozik; így tehát a felsorolás – bár első látásra annak tűnik – nem tekinthető kimerítőnek. Az „ideértve” szó értelmezése a jogszabályhelyben tehát példálózó jellegre utal.
Általános kérdéskör az illetékesség megfogalmazása a törvényben. A törvény kizárólagos illetékességet határoz meg a csőd- és felszámolási eljárásokban, így kívánja a törvényalkotó megakadályozni azt, hogy az eljárás megindítására vonatkozó kérelem benyújtása után a székhely áthelyezésével új eljárást lehessen kezdeményezni az új illetékesség szerinti bírói fórum előtt. A törvény szövegezése azonban e tekintetben pontatlan, így a bírói gyakorlat számára problematikus lehet az illetékesség meghatározása. A bíróságoknak érdemes fontolóra venni azt a gyakorlati megoldást, hogy amennyiben a felszámolási kérelemből, illetve a hozzá mellékletként csatolt cégkivonatból észlelik, hogy az adós rövid időn belül megváltoztatta székhelyét, érdemes felvenni a kapcsolatot a volt székhely szerint illetékes bírósággal a felszámolási eljárás esetleges megindítására vonatkozó információkért. Ez ugyan szorosan vett értelemben a bíró „hivatalbóli intézkedése”, amelyet általánosságban az eljárásjog nem enged, de a törvény illetékességre vonatkozó kifejezett rendelkezésének érvényre juttatása – és az alkalmazást megkönnyítő konkrét törvényi rendelkezés hiánya – miatt a leginkább javasolható megoldás.
A probléma másik vetülete, hogy azokban az esetekben, amikor a csődeljárás – egyezségkötés hiányában – automatikusan átfordul felszámolási eljárásba, a felszámolást megelőző csődeljárási szakaszban, illetve a csődeljárás megszüntetése és a felszámolási eljárás megindulása közötti szakaszban – amely a jogerősítési, iktatási, stb. adminisztratív teendők miatt 2-3 hétre is tehető – elvileg előfordulhat illetékességváltást eredményező székhelyváltoztatás. Két értelmezési lehetőség is adódhat: az egyik szerint ez a kettősség nem megengedhető, tehát a kizárólagos illetékesség szabálya akként értelmezendő, hogy a csődeljárást követő felszámolásra is feltétlenül a csődeljárás bírósága illetékes (figyelembe véve az eljárás egységesítésének törvényalkotói szándékát is). A törvény szövege azonban nem támasztja alá egyértelműen ezt a magyarázatot, tehát elvben az új székhely szerinti illetékesség is megállapítható; ezért az előbbiekkel ellentétes bírói döntések is születhetnek. A joggyakorlat feladata, hogy kimunkálja azokat az elveket, amelyek az ilyen konkrét esetekben – különösen az adósok rosszhiszeműsége esetén – iránymutatásul szolgálnak.
A megújított csődeljárást érintő problémák közül elsősorban és általános jelleggel kiemelendő, hogy a szabályozás ellentmondásossága inkább elriasztja az adósokat a csődeljárás indításától, ahelyett, hogy – az azonnali moratórium lehetőségére tekintettel – ösztönző hatást gyakorolnának az adósokra vállalkozásuk reorganizációja és megmentése érdekében. Az első tapasztalatok is ezt igazolják: a csődkérelmek száma jelentősen alatta marad a várakozásoknak. Az szabályozás ellentmondásossága miatt az adósok számára elsősorban az a nyilvánvaló, hogy az eljárás jelentős kiadásokkal és adminisztratív teendőkkel jár, a csődben, a megegyezésben rejlő lehetőségek kevésbé észlelhetők.
A törvény 7. § (1) bekezdése szerint a csődeljárás kezdeményezésére mind az adós, mind a hitelező jogosult. A hitelező ilyen jogosítványa azonban megkérdőjelezhető – a gyakorlatban adott esetben arra használhatják ezt az eszközt a hitelezők, hogy az adós eljárás-kezdeményezését megakadályozzák. A rosszhiszemű hitelező által beadott – esetleg szándékoltan hiányos – csődkérelem elintézéséig (amelyet meghosszabbít pl. a hiánypótlási kérelem elrendelése, illetve a hiánypótlási határidő eltelte) ugyanis az adós nem tud csődöt nyitni önmaga ellen, élni az azonnali moratórium lehetőségével és egyéb kedvezményekkel.
A törvény értelmében az a hitelező kezdeményezhet csődeljárást, aki felszámolási eljárást is kezdeményezhetne. Ennek az a következménye, hogy a bíróságnak vizsgálnia kell azt is, hogy ez a hitelező a Cstv. 27. §-a feltételeinek megfelel-e? (pl. szerződésből ered-e a követelése, lejárt-e, megtörtént-e az adós felszólítása stb.) Elkerülhetetlen e körben, hogy a csődeljárás bírája olyan dolgokat vizsgáljon, amelyeket elvileg csak a felszámolási eljárásban kellene tekintetbe venni.
Az adós által benyújtott kérelmek esetében kérdésként merül fel, hogy a bírónak vajon minden vizsgálat nélkül el kell-e rendelnie a moratórium közzétételét, vagy a minimális feltételeket még ezt megelőzően vizsgálnia kell. A törvényalkotói elképzelés nyilván az volt, hogy a csődkérelem beérkezése után minden további mérlegelés nélkül rendelje el a bíróság az ideiglenes moratóriumot, és a továbbiakban vizsgálandók csak a formai követelmények. Az alapvető kérdésektől azonban a Pécsi Ítélőtábla álláspontja szerint nem lehet eltekinteni. Ezek közé tartoznak az olyan nyilvánvaló alaki követelmények, hogy pl. megfelelően van-e kitöltve a nyomtatvány, rendelkezik-e a szükséges minimális alaki követelményekkel. Hasonlóképpen, ha a bíróságnak valamely csődeljárást akadályozó tényről hivatalból tudomása van – pl. felszámolás megelőző elrendeléséről –, ezt nyilván figyelembe kell venni, és azonnal rendelkezni kell a kérelem elutasításáról. A csődkérelem elbírálásánál és az ideiglenes moratórium elrendelésénél analógiaként szolgálhat pl. a perfeljegyzés – csak hiánytalan kereseti kérelemhez fűződhet ugyanis ez a joghatás, így a csődmoratórium is csak hiánytalan csődkérelem joghatása lehet.
Gyakorlati jelentőségű kérdésként merülhet fel, hogy köteles-e a bíró az ideiglenes moratórium eszközével élni, avagy elrendelhető-e azonnal a végleges moratórium, ha a hiánytalan kérelem alapján erre lehetőség van? A Pécsi Ítélőtábla meglátása szerint ez a megoldás akkor tűnik helyesnek, ha a kérelem alapján nincs kétsége a bírónak, hogy a csődmoratórium elrendelhető, és minden feltételt tisztázva lát. A kérdés azért is fontos, mert vannak olyan jogkövetkezmények, amelyek a csődeljárás elrendeléséhez – és nem az ideiglenes moratóriumhoz – kapcsolódnak, pl. a kezdő időpont.
További vitatható pontja a szabályozásnak, hogy a csődeljárást elrendelő végzés támadható-e jogorvoslattal (fellebbezhető-e)? A kérdés azért merül fel, mert a Cstv. szövege (10. § (1) bekezdés) kifejezetten kizárja a külön fellebbezés lehetőségét, azonban a mögöttes jogszabályként alkalmazandó Pp. – általánosságban – lehetőséget ad az érdemi határozat elleni fellebbezésben a külön fellebbezéssel nem támadható eljárási végzések elleni jogorvoslatra. Az Ítélőtábla álláspontja ebben a kérdésben az, hogy a Cstv. adott rendelkezése nem értelmezhető másként, mint akként, hogy a csődeljárást elrendelő végzés ellen nincs helye fellebbezésnek, a Pp. „megengedő” szabálya következőleg nem alkalmazható. Ez a rendelkezés ráadásul nem szűkíthető a végzés vagyonfelügyelőt kijelölő részére, hanem a teljes végzésre vonatkozik.
A moratórium meghosszabbítására a Cstv. 18. § (7)-(8) bekezdése szerint a hozzájáruló hitelezők arányától függően 180 illetve 365 napig van lehetőség. Elképzelhető azonban, hogy a csődeljárás kezdeti szakaszában a hitelezők szűkebb köre győződik meg az eljárás várható sikeréről, ám a későbbiek során – az eljárás pozitív fejleményeit és kilátásit látva – a többi hitelező is csatlakozik ehhez. Ha ebben az esetben az eredetileg biztosított 180 napos hosszabbítás nem elegendő, a bíróság helyesen jár el, ha a magasabb támogatottság megléte esetén újból hosszabbít, immár összesen 365 napra; ennek ellenére a jövőben az egyes bíróságok gyakorlatában elképzelhetők jogértelmezési eltérések. A törvényalkotó céljából kiindulva azonban a megoldás védhető; valamint azért is támogatandó, mert a moratórium lejárta előtt 45 nappal az adósnak a törvény már bejelentési kötelezettséget ír elő az eljárás várható eredményéről a bíróság felé, így de facto a meghosszabbított moratórium időtartama is jelentősen megrövidül.
További kérdésként adódik, hogy mit vizsgáljon a bíróság a moratórium meghosszabbítása kapcsán? Megjegyzendő, hogy kezdetben a törvényalkotó elképzelése nem az volt, hogy a bíróság döntsön a meghosszabbításról, hanem az eljárás menetében tájékozottabb vagyonfelügyelő hatáskörébe kívánta ezt utalni. Hiába kapott végül törvényi jogosítványt erre a bíróság, szerepköre a gyakorlatban várhatóan mégis csak nagyon formális lesz. Voltaképpen csak azt vizsgálhatja, hogy a hozzájáruló hitelezők arányát jól számították-e, illetve a szavazatok számítása a törvény által előírt módon zajlott-e? Ha ezekben formai hibát talál, a hozzájárulása megtagadható, minden más esetben pozitív döntést kell hoznia.
A szavazati jog számítása a csődeljárás – illetve az egész szabályozás – egyik központi kérdése. A törvény százezer forintonként ad egy szavazatot a hitelezőknek, százezer forint alatti követeléseknél pedig egységesen egy szavazat illeti a hitelezőt. Többféle jogalkalmazói elképzelés körvonalazódik a szabály gyakorlatba történő átültetése kapcsán; van olyan vélemény, hogy tört számokat lehet képezni, és a szavazatokat így számítani, a szorosan vett törvényszöveg értelmezése azonban nem erre vezet, egyértelműen nem teszi lehetővé a törtekkel történő számítást; ezen módszer alapján a hitelezőknek járó szavazat csak egész számú lehet.
Azon hitelezők esetében viszont, akik szavazatait egynegyedes szorzóval kell figyelembe venni, nem ilyen egyértelmű a rendelkezés (12. § (2) bek. bc)-bd) pontjai szerinti hitelezők: engedményezés, tartozásátvállalás, cégcsoport tagjai, stb.) A probléma ezzel kapcsolatosan az, hogy a törvény nem mondja ki, hogy a követelést kell negyedelni, és ez alapján kell a szavazati jogot kiszámítani, hanem ellenkezőleg: a követelések alapján eredetileg számított szavazatokat kell negyedelni, így – a néggyel osztható számú szavazattal rendelkező hitelezők kivételével – óhatatlanul tört számok keletkezhetnek, hiszen a törvény kerekítésre vonatkozó szabályt sem tartalmaz.
A regisztrációs díj fogalmát és eljárásbeli sorsát a törvény nem kezeli „precízen”. A regisztrációs díjat nem kell bejelenteni, azt nem a bíróság kezeli, hanem a vagyonfelügyelő számlájára fizetendő. Kérdés, hogy a regisztrációs díj után járhat-e a hitelezőnek szavazat – ugyanis a törvény nem zárja ki ezt a lehetőséget. Ha egy jelentős összegű követelés után a hitelező százezer forint regisztrációs díjat befizetett, ez elvileg egy szavazatot ér, aminek akár döntő jelentősége lehet. A Pécsi Ítélőtábla álláspontja szerint ezt azonban csak akkor lehet megtenni, ha a hitelező a díjat hitelezői igényként bejelenti, automatikusan a vagyonfelügyelő nem veheti számításba (azonban a törvény bizonytalanságai miatt egyelőre ez a kérdés sem dönthető el egyértelműen).
A csődegyezség jóváhagyása kapcsán a bíróság teendői egyelőre nem kiforrottak. A törvény eljárásjogi egyezséggé tette a csődegyezséget, tehát a bíróság jóváhagyásához kötött az egyezség létrejötte. Mit vehet tehát figyelembe a bíró? A kialakult bírói gyakorlat – az eljárás befejezetté nyilvánítása kapcsán – átvehető az új csődeljárás gyakorlatába: ez azt jeleni, hogy a bíróság mérlegelési lehetősége igen szűk, elsősorban formai szempontokból vizsgálhatja az egyezséget, tartalmi szempontból semmiképpen. Legfeljebb olyan kérdéseket vehet tekintetbe, hogy a Cstv. összes szabályát, törvényi előírását betartották-e az egyezség megkötése során.
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódó további eljárásjogi jellegű – és a gyakorlatban máris felmerült – kérdés, hogy lehet-e perújítást kezdeményezni a bíróság egyezséget jóváhagyó – tehát ítélet hatályú – határozata ellen? A törvény szövegéből elvileg az következik, hogy ennek semmi akadálya, azonban született olyan ítélőtáblai döntés (Ítélőtáblai Határozatok 2009/145. szám), amely szerint az ugyanilyen jellegű felszámolási egyezséget jóváhagyó határozat ellen az általános szabályok szerint – a speciális körülményekre tekintettel – perújításnak helye nincs. Azonban a Pp. mint háttérjogszabály alkalmazása ismét csak más eredményre vezet, a Cstv. pedig nem mondja ki expressis verbis a perújítás lehetőségének kizártságát, elképzelhető tehát, hogy ebben a kérdésben is eltérő döntések születnek a bírói gyakorlatban.
A törvény 17. § (1) bekezdése szerint a nyilvántartásba vett hitelezőket kötelező meghívni (közvetlenül is) az egyezségi tárgyalásra. Azt is kimondja a törvény, hogy az ún. privilegizált követeléssel rendelkező hitelezőket nyilvántartásba kell venni – rájuk azonban nem hat ki a moratórium, nem vesznek részt az egyezségkötési folyamatban. Az ő meghívásuk ezért formális, de mindenképpen szükséges. A tárgyalásban csak azok a hitelezők vehetnek részt, akik követelése nem vitatott, határidőben bejelentették igényüket és befizették a regisztrációs díjat. A vitatott követeléssel rendelkezők sorsa azonban nem egyértelmű. Ezeket a hitelezőket is nyilvántartásba veszi a vagyonfelügyelő, tehát őket is meg kell hívni, azonban a döntési folyamatban nem vesznek részt (szavazati joggal nem rendelkeznek, kvázi tanácskozási joggal vannak jelen).
Összetett probléma, hogy a csődeljárás hogyan viszonyul a felszámolási és peres eljárásokhoz. Elsősorban az a kérdés adódik, hogy amennyiben a csődeljárás megindul, köteles-e valamennyi hitelező bejelenteni igényét a csődeljárásban, vagy érvényesítheti azt a későbbi felszámolási eljárásban, esetleg polgári perben, majd az azt követő végrehajtási eljárásban? A törvény szövegéből ez egyértelműen nem, csak a törvényalkotói szándékból és egyes részletszabályokból derülhet ki. A jogalkotó szándéka ugyanis nyilván az volt, mint a felszámolásban, hogy mindenki jelentse be követelését, azonban a felszámolási eljárástól eltérően a bejelentés elmulasztásához kapcsolódó jogvesztés kimondása elmaradt. Ez a továbbiakban értelmezési problémákhoz és eltérő gyakorlathoz vezethet.
A fenti témából adódik a kérdés, hogy milyen határidőnek tekintendő a 30 napos igénybejelentési határidő: jogvesztő (anyagi) vagy eljárási határidőként értelmezendő? A törvény 12. § (1) bekezdésének kitétele, miszerint a határidőn túl jelentkező hitelezők esetében „a követelés nyilvántartásba vételére nem kerül sor”, ugyanis nem értelmezhető, nem eljárásjogi szakkifejezés. A bírói gyakorlatban régóta kimunkált elv, hogy egy határidő csak akkor jogvesztő, ha azt a jogszabály expressis verbis kimondja, vagy ez a törvényszövegből egyértelműen következik. A Cstv. szövegéből a fentiek szerint a jogvesztés nem következik egyértelműen, következőleg az igénybejelentés csődeljárási határideje eljárási határidő, hasonlóan a felszámolási eljáráshoz. Igazolással a késedelem kimenthető – azonban az igazolási kérelem elbírálása nem a vagyonfelügyelő, hanem a bíróság hatásköre. A Pp. igazolási kérelemre vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazásával elvileg 3 hónapig van lehetőség ilyen kérelemre, a csődeljárás szoros határidői mellett ez azonban értelmezhetetlen.
Ítélőtáblai döntések
A közbenső mérleg jóváhagyása illetve elutasítása tárgyában figyelembe veendő szempontokat részletez a Pécsi Ítélőtábla egyik közelmúltbeli eseti döntése.
Ezzel kapcsolatban lőrebocsátandó, hogy a bíróságok mérleggel kapcsolatos hivatalbóli eljárásának lehetősége korlátozott, elsősorban a hitelezői kifogások (észrevételek) vetnek fel olyan jogkérdéseket, amelyek a bíróság döntését befolyásolják.
A döntés fontos megállapítása, hogy a közbenső mérlegnek a leltár és eredménykimutatás nem része és nem csatolandó melléklete, a könyvvizsgálói záradék annak nem törvényi kelléke. A tartalmi vizsgálat során a bíróság a Cstv. 50. § (1) bekezdése, illetve 52. § (3)-(4) bekezdésében foglaltakat, valamint a 225/2000. Korm. rendelet 7. (1) bekezdésében foglaltakat veszi tekintetbe, annak a célnak szem előtt tartásával, hogy megbízható, hiteles helyzetfelmérés alapján történjék a hitelezők és a bíróság tájékoztatása az adós pénzügyi helyzetéről. Kiemelten utal a döntés arra, hogy a bíróságnak nem a felszámoló tevékenységét, hanem az általa készített dokumentumot (a közbenső mérleget) kell vizsgálnia; annak vizsgálata, hogy a felszámoló a Számviteli tv. rendelkezéseit betartotta-e a közbenső mérleg készítése során, meghaladja a bíróság mérlegelésének kereteit.
Ugyancsak a közbenső mérleggel összefüggésben felmerült eldöntendő kérdés volt az, hogy a felszámolói díjelőleg alapjaként figyelembe vehető-e az a követelés, amelyet a felszámolás kezdő időpontja és közzététele között nem a felszámoló, hanem az adós maga hajtott be. Az elsőfokú bíróság ezt úgy értékelte, hogy miután nem a felszámoló tevékenysége eredményeként folyt be az árbevétel, ezért ez figyelmen kívül hagyandó, a Pécsi Ítélőtábla azonban a fellebbezés folytán arra az álláspontra jutott, hogy a Cstv. 50. § (6) bekezdése ilyen módon nem értelmezhető.
Az adós gazdálkodó szervezet vezetőjének elszámolási kötelezettségével kapcsolatban az Ítélőtábla egy másik eseti döntésében megállapította, hogy elkülönítendő az elszámolás szempontjából a felszámolás kezdő időpontja előtti, és az azt követő időszak. Előbbi tekintetében a megbízás Ptk-beli szabályai irányadók, tehát az ügyvezető nem köteles kiadni azt a vagyont, amelyet a megbízás folytán felhasznált (azonban ennek összegét egy ellene irányuló, követelés érvényesítése iránt folyó eljárásban bizonyítania kell). A felszámolás kezdő időpontját követő időszak vonatkozásában azonban más a helyzet: ekkor ugyanis a megbízás szabályai már nem alkalmazhatók, az esetleges kiadások adóssal szembeni érvényesítésének – beszámításának – lehetőségére pedig kizárólag hitelezői igényként van lehetőség.
Az Ítélőtábla egy egyszerűsített felszámoláshoz kapcsolódó döntésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a mérlegbe beállított, be nem hajtott – peresített és még meg nem ítélt – követelések tényleges megtérülését a felszámoló előre nem állapíthatja meg, hiszen az érvényesített összeg megítélése a bíróság döntésétől függ, és további kérdés az is, hogy annak behajtása milyen eredménnyel járhat. Erre tekintettel az eljárás egyszerűsített módon történő befejezése nem kezdeményezhető úgy, hogy a várható megtérülést a felszámoló meghatározott – esetleg szélsőségesen alacsony – értéken állítja be a mérlegbe.
A biztosított követelésekkel kapcsolatban a Cstv. 49/D. §-ának és 57. § (1) bekezdésének egymáshoz való viszonyával kapcsolatban a Pécsi Ítélőtábla kimondta, hogy a jelzálogjoggal biztosított késedelmi kamatkövetelés nyilvántartásba vétele a zálogtárgy értékesítését megelőzően a 49/D. § (1) bekezdés hatálya alá tartozó követelésként (külön kielégítési kategóriaként) kell történjék. Amennyiben azonban a zálogtárgy értékesítése és a jogosult kielégítése megtörténik, a követelés meg nem térült részét a 49. § utaló szabálya folytán az 57-58. § rendelkezéseinek alkalmazásával kell besorolni. A jelzálogjoggal biztosított követelés meg nem térült késedelmi kamata eszerint az 57. § (1) bekezdésének g) pontja alá sorolandó be. (Ezzel kapcsolatban azonban a Debreceni Ítélőtábla más véleményen van.)
Dr. Mányoki Zsolt tanácselnök (Szegedi Ítélőtábla) előadásának emlékeztetője
Elhangzott: Szeged, 2009. november 18.
Az utóbbi időben a felszámolási eljárást egy jogegységi határozat érintette: a Legfelsőbb Bíróság PJE 3/2008. sz. jogegységi határozatában a Cstv. 40. § (1) bekezdés a)-c) pontjaiban szereplő okokra alapított megtámadás jogkövetkezményével foglalkozott. A bírói gyakorlatban huzamos ideig vitatott volt, hogy az ilyen megtámadás jogkövetkezménye az ügylet hatálytalansága vagy annak érvénytelensége; a Szegedi ítélőtábla gyakorlata – melyet a jogegységi határozat többször is idéz – az volt, hogy a Cstv. 40. §-a alapján történő eredményes megtámadás jogkövetkezménye az érvénytelenség. A LB a vitatott kérdést eldöntötte, és úgy foglalt állást, hogy a Cstv. 40. § (1) bekezdés a)-c) pontjában meghatározott jogügyeletek eredményes megtámadása esetén a Ptk-nak az érvénytelen szerződésekre vonatkozó rendelkezéseit, az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni. Ez elsődlegesen a Ptk. 237. § (1) bekezdése szerinti eredeti állapot helyreállítása, ami azzal az eredménnyel jár, hogy az elvont vagyont köteles az érintett a felszámolási vagyonba visszaadni, feltűnően aránytalan értékkülönbözettel kötött szerződés esetén pedig az érvénytelenségi ok kiküszöbölése esetén megtörténik az alperesek egymás javára történő marasztalása, vagyis a vevő az adós javára köteles a különbözeti összeg megfizetésére. A perben marasztalt fél pénzkövetelését az adóssal szemben a felszámolási eljárásban érvényesítheti.
A Cstv. 40. §-ára alapított keresettel kapcsolatban a Bírósági Döntések Tára 2008/1/9 szám alatt közzétett döntés említendő, ebben a Pécsi Ítélőtábla kifejtette, hogy a kereseti kérelemhez kötöttség nem jelent jogcímhez való kötöttséget is, amennyiben a felperes Cstv. 40. § (1) bekezdés c) pontjára alapított keresete alaptalan, ettől még a kereset a Cstv. 40. § (2) bekezdése alapján megalapozott lehet. Adott esetben a felszámolást közvetlenül megelőzően az adós gazdálkodó szervezet nagy értékű követelésének átruházása történt, amellyel kapcsolatban kifejtette a bíróság, hogy az nem minősül az adós rendes gazdálkodása körébe tartozó tevékenységnek, ezért a követelést a felperesnek „visszaadta”, a már beszedett követelés tekintetében pedig az alperest ezen összegek megfizetésére kötelezte.
Az adóhatóság több ügyben is kifogással élt a következőkre figyelemmel: a felszámolás előtt a különböző címen fennálló követelései tekintetében az adóssal szemben végrehajtást folytatott, és ennek során megtörtént az ingóságok lefoglalása, illetőleg az ingatlanra a végrehajtási jog bejegyzése. Arra hivatkozott, hogy valamennyi jogcímen fennálló követelése, így a késedelmi pótlék és bírság címén keletkezett követelés tekintetében is a bejelentett igény privilegizált, amit a végrehajtási eljárásban történt foglalás, illetve a végrehajtási jog bejegyzése alapoz meg. A Szegedi Ítélőtábla kifejtette, hogy a hitelezők késedelmi pótlék és mulasztási bírság követeléseinek jogcíme nem változott meg attól, hogy a végrehajtási eljárásban a tőketartozásokon kívül a járulékokra is bejegyezték a végrehajtási jogot, a késedelmi kamathoz hasonlóan a késedelmi pótlék és bírság címén fennálló követelést a Cstv. 57. § (1) bekezdés g) pontjába kell sorolni. A Legfelsőbb bíróság felülvizsgálati eljárás során a Szegedi Ítélőtábla jogerős végzését hatályában fenntartotta. Utalt arra is, hogy e körben a kialakult bírói gyakorlat egységes.
Gyakorlati jelentősége van annak is, hogy az adós ellen egyszerre több felszámolási kérelmet is benyújthatnak, és ezek külön-külön önálló ügyként folynak. Az is előfordul, hogy az adós ezen eljárások időtartama alatt a székhelyét áthelyezi, és az új székhely szerinti megyei bíróság már elrendeli a felszámolást, amit közzé is tesz. Ilyen esetben többször megtörtént, hogy a Szegedi Ítélőtábla a Cégnyilvántartás adatai alapján megállapította, más ügyben a bíróság már közzétette a felszámolást, és erre figyelemmel az eljárást megszüntette, és utalt arra, hogy a kérelmező a hitelezői igényét a már közzétett felszámolási eljárásban kell hogy bejelentse. A problémát az jelenti, hogy sokszor a 40 napos határidőn túl jelenti be a kérelmező a hitelezői igényt, mert nem tud arról, hogy más ügyben már megtörtént a közzététel. Ilyen esetben az Ítélőtábla azt tartja helyesnek, ha a felszámoló a felszámolás iránti kérelmet más ügyben előterjesztő hitelező igényét határidőn belüli követelésként veszi nyilvántartásba. Ezt az álláspontot erősíti meg a BH 2003/10/421. számú eseti döntés indokolása is.
A Szegedi Ítélőtáblának a BDT 2009/7-8. számában 139. szám alatt megjelent döntése a felszámolókat közvetlenül érinti. Eszerint, ha a felszámoló egyes költségeket felszámolási költségnek tekint. És azokat ekként kifizeti, majd pedig kifogás kapcsán a bíróság úgy dönt, hogy a költség nem minősült felszámolási költségnek, az adósnál keletkező vagyonhiány kezelése a következőképpen történhet. Elsődlegesen ezt az összeget a felszámoló díja terhére kell elszámolni, vagyis ilyen összeggel kell most vagy a későbbiekben csökkenteni a felszámolót megillető díjat. Amennyiben nincs olyan díj, amelynek terhére az összeg elszámolható lenne, kötelezni kell a felszámolót az adós javára az összeg visszatérítésére. Amennyiben a felszámoló a kifogásnak helyt adó végzésnek nem tesz eleget, akkor a felszámoló felmentése a Cstv. 51. § (5) bekezdése folytán nem mellőzhető. Végül, ha a felszámolás végén merül fel ez a probléma, ebben az esetben úgy rendelkezik a bíróság, hogy a felszámoló saját magával szembeni adósi követelésként kezelje a hiányzó összeg visszafizetése iránti követelést, és a bíróságnak rendelkeznie kell e követelés engedményezéséről.
Megjegyzendő, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Gfv.E.30.232/20004/4. számú határozatásban kimondta, hogy a helytelenül elszámolt felszámolási költség felszámoló általi visszafizetésének módjára vonatkozó határozat nem vet fel elvi jelentőségű jogkérdést, mivel ebben a körben már elvi határozat is született (EBH 1999/2/123.)
Előfordul a gyakorlatban, hogy a felszámoló nem volt hajlandó visszafizetni a pályázó részére az általa befizetett bánatpénz összegét. A versenyeztetése eljárás során történő értékesítés esetén a pályázó pályázati biztosítékot fizet, ami arra az esetre szól, ha visszavonja az ajánlati kötöttség ideje alatt a pályázatát, akkor ezt az összeget elveszíti.
Nincs akadálya annak, hogy a felszámoló a pályázati kiírásban más olyan esetet is megjelöljön, amikor a pályázó a bánatpénzt elveszíti, ezt azonban a kiírásnak pontosan tartalmaznia kell. Ilyen eset lehet, ha neki felróható okból marad el a szerződéskötés.
Két olyan eset is megemlítendő, amikor az ítélőtáblák gyakorlata között eltérés mutatkozik.
A 2006. évi VI. törvény 16. § (2) bekezdésével beiktatott, és a 2006. július 1. napja után indult eljárásokban irányadó Cstv. 57. § (1) bek. h) pontja értelmében ide kell besorolni azokat a követeléseket, amelyek jogosultja az adós gazdálkodó szervezet tagja, vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója vagy azok közeli hozzátartozója. A módosító törvényhez fűzött indoklásra is figyelemmel a Szegedi Ítélőtábla úgy foglalt állást, hogy az adós és a követelés jogosultja között olyan szoros kapcsolat van, ami miatt ez a követelés nem oszthatja a többi hitelező – azonos típusú – követelésének jogi sorsát. A szabályozás indoka, hogy a megjelölt alanyi kör több szempontból szorosan kapcsolódik az adós működéséhez, ők rendelkeznek a cég tevékenységéhez kapcsolódó releváns információkkal és élvezik, élvezhetik az ebből fakadó előnyöket is. Ez a fajta szoros kapcsolat és érdekeltség nem engedi meg, hogy közvetlenül vagy közvetetten az ő javukat is szolgáló tevékenység kockázatát más hitelezőkkel azonos mértékben viseljék. A jogalkotó nem differenciált jogcíme szerint az itt szabályozott követelések között, nem határozta meg, hogy mely követeléseket kell a h) pontba besorolni, következésképpen minden olyan követelést e pontba kell sorolni, amelynek jogosultja a megjelölt alanyi körbe tartozik.
A Fővárosi Ítélőtábla az Ítélőtáblai Határozatok 2008/4/173. szám alatt közzétett döntésében úgy foglalt állást, hogy a Cstv. nem zárja ki a felszámolási költségek köréből az adós tagjait, vezető tisztségviselőit sem, így az ő felszámolási költségnek minősülő járandóságaik szintén az 57. § (1) bek. a) pontja szerint egyenlítendők ki.
Megjegyzendő, hogy a 2009. évi LI. törvénnyel módosított Cstv. 57. § (1) bekezdés h) pontja a 2009. szeptember 1. után indult ügyekben most már differenciál a követelések között, korlátozott mértékben, de lehetővé teszi a h) pontban megjelölt jogosultak munkabér- és bérjellegű követeléseinek felszámolási költségként történő kezelését.
Vitatható helyzetet idéz elő az adós azzal, ha a fizetési felszólítás vagy éppen a felszámolás iránti kérelem kézbesítése után beszámítással él. Abban az esetben, ha a felek között tartós gazdasági kapcsolat áll fenn, melynek keretében egymás javára kölcsönös szolgáltatásokat nyújtanak, mondhatjuk, hogy ezek elszámolása előtt egyes tételek kiragadása révén nem állapítható meg az éppen hátralékban lévő fél fizetésképtelensége. Abban az esetben viszont, ha egyetlen jogviszony áll fenn a felek között és az adós nem kifogásolta meg a számlát, az Ítélőtábla véleménye alapján az akkor már ismert tényekre hivatkozva –saját felróható magatartása folytán – nem élhet beszámítással, vagyis nem vitathatja már a tartozást.
Van olyan álláspont, amely szerint a felszámolás elrendelése körében általános jelleggel bármely beszámítás esetében annak érdemi elbírálása szükséges. Az Ítélőtábla véleménye az, hogy nem lenne szerencsés, ha megengednék, hogy a megrendelő – késedelmesen – pl. késedelmi kötbérigénnyel éljen a hitelező vállalkozóval szemben, és ezt a felszámoló bíróság érdemben elbírálja. Ez azzal az eredménnyel járna, hogy egy nemperes eljárásban anyagi jogi vitában hozna a bíróság érdemi döntést, meghatározva, hogy érvényes volt-e a kötbérkikötés, milyen kötbéralap mellett, az adós milyen összegű kötbér fizetésére jogosult. Maradva a késedelmi kötbérnél: a felróhatóság alóli kimentés körében nem lenne mellőzhető az eljárás lényegével, jellegével össze nem egyeztethető módon az eljárást hosszú hónapokig megakasztó szakértői bizonyítás sem.
A szakmai tanácskozásokon kérdésként merült fel, hogy ha az adós ingatlanát jelzálogjog terheli, emellett egy másik hitelezőnek vagyont terhelő zálogjoga áll fenn, mi történjen az ingatlan értékesítése esetén elért bevétellel, illetve ezt megelőzően az ingatlan bérbeadásából, hasznosításából származó bevétellel, a kifizetés melyik jogosult részére történhet meg. Abban a kérdésben nem lehet vita, hogy a vagyont terhelő zálogjog az alapításától kezdve egyenrangú minden más zálogjoggal, így az ingatlant terhelő jelzálogjoggal is. Arra az esetre, ha egy zálogtárgyat több zálogjog terhel, a Cstv. 49/D. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Ptk. 256. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend figyelembevételével kell a követeléseket kielégíteni. A Ptk. idézett rendelkezése szerint, ha ugyanazt a zálogtárgyat több zálogjog terheli, törvény eltérő rendelkezésének hiányában a kielégítés joga a jogosultakat zálogjoguk keletkezésének sorrendjében illeti meg. Ha csak ezt vennénk figyelembe, annak lenne jelentősége, hogy mikor keletkezett a közjegyzői nyilvántartásba vétellel a vagyont terhelő zálogjog, illetőleg az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzéssel a jelzálogjog. A Ptk. vagyont terhelő zálogjogra vonatkozó szabályai között szerepel a 266. § (3) bekezdésében az a rendelkezés, hogy a vagyont terhelő zálogjoga alapján a jogosult a zálogjog bejegyzésének időpontja szerinti ranghelyen gyakorolhatja a kielégítési jogát. E rendelkezésre azonban nem hivatkozhat azzal szemben, aki a vagyonba tartozó valamely vagyontárgyon a zálogjogi nyilvántartáson kívüli más nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjogot szerzett. Ezen rendelkezést figyelembe véve a jelzálogjoggal terhelt ingatlan értékesítése esetén elsődlegesen a jelzálogjog jogosultját kell kielégíteni, és csak a fennmaradó összeg tekintetében tarthat igényt bármilyen összegre a vagyont terhelő zálogjog jogosultja. Az ingatlan bérbeadásából származó bevétel is az adós vagyonának része, erre az ingatlant terhelő jelzálogjog nem terjed ki, következésképpen ebből a vagyonból elsődlegesen a vagyont terhelő zálogjog jogosultját kell kielégíteni.
Dr. Drexlerné dr. Karcub Edit kollégiumvezető-helyettes (Debreceni Ítélőtábla) előadásának emlékeztetője
Elhangzott: Debrecen, 2009. november 24.
A felszámolások gyakorlatában gyakran előfordulnak, és így különös figyelmet érdemelnek azok az ügyek, amelyek a törvényben előírt véghatáridőn – 2 éven – jelentősen túlhúzódnak, illetve a fellebbviteli eljárások következtében jelentősen meghaladják a befejezésre előírt határidőt. A bírói gyakorlat (pl. Legfelsőbb Bíróság Fpk. VI.30.282/1999/2.sz. eseti döntése) kiemeli, hogy törekedni kell a felszámolási eljárások határidőn belüli befejezésére. Ezt adott esetben megakaszthatja a be nem hajtott követelések érvényesítésének eljárása, amellyel összefüggésben a hitelezők törekvése értelemszerűen az, hogy igényük megtérülését biztosítandó csak jogerősen – fizetési meghagyással vagy ítélettel – megítélt követelések kerüljenek a záró vagyonfelosztási javaslatba. A bíróságok határozott álláspontja ezzel szemben az, hogy – nemcsak jogerős bírói ítélet hiányában, de adott esetben még bírói igényérvényesítés hiányában is – a be nem hajtott követelések zárómérlegbe történő beállítására és engedményezésére kell törekedni, amennyiben a felszámolás befejezésére irányadó törvényi határidő végéhez közelít. Természetesen amennyiben a felperesi igény egyértelmű és érvényesítése nem ütközik nehézségekbe, a peres (fizetési meghagyásos) eljárás indítása nem mellőzhető. Ám bizonytalan, vagy hosszas felperesi szakértői bizonyítást igénylő ügyekben a per végigvitele a felszámolás alatt nem feltétlenül indokolt.
Vita lehet e követelések értéke tekintetében is, ebben a felszámolás számviteli feladatairól szóló 225/2000.(XII.19.) Korm.rendelet 8. § (3) bekezdése nyújt iránymutatást, amennyiben annak d) pontja kimondja, hogy meg nem térült követeléseket a várhatóan megtérülő összegben kell szerepeltetni a zárómérlegben. Ha a teljes összeg várhatóan nem folyik be, a felszámoló feladata, hogy megállapítsa, milyen arányú megtérülés várható.
A hitelező, amennyiben a követelés érvényesítésére irányuló eljárást folytatni nem kívánja, vagy a megtérülést annyira bizonytalannak látja, hogy az érvényesítésben nem érdekelt, az engedményezett követelés visszautasításának eszközével élhet. (Az EBH. 2002. 775 eseti döntés is ezt támasztja alá.)
Felszámolás alatti céggel szemben fennálló olyan követelés esetén, amelyre vonatkozóan az adós behajthatatlansági nyilatkozatot bocsátott ki, sem kizárt a hitelezőkre történő engedményezés; ez esetben ugyanis amennyiben a követelés a mögöttes felelősséggel rendelkező személyekkel szemben érvényesíthető, a velük szemben fennálló követelést lehet engedményezni.
A kifogások határidőben való előterjesztésével kapcsolatban irányadónak minősül a Legfelsőbb Bíróság két eseti döntése (BH.2003. 379, illetve BH.1996. 119), amelyek egyaránt azt állapítják meg, hogy a jogutód hitelező olyan kifogást, amelyet a jogelőd előterjeszthetett volna, de ezzel a lehetőséggel nem élt, már nem terjeszthet elő. Ebben a kérdésben a joggyakorlat ugyan eddig egységes volt, azonban a Legfelsőbb Bíróság Gfv.X. 30.059/2009/4. sz. eseti döntése ezt egy újabb szemponttal egészítette ki. Eszerint, ha a felszámoló nem nyújt teljes körű információt a vagyon sorsáról, hovafordításáról, a közbenső mérleg benyújtását követően a jogutód hitelező az esetlegesen utólag tudomására jutott információk alapján előterjeszthet olyan – előzőleg nem érvényesített – kifogást, amely a fentiek ellenére határidőben előterjesztettnek minősül.
Kérdésként merült fel, hogyan viszonyul egymáshoz a vagyont terhelő zálogjog és a jelzálogjog, ha a vagyont terhelő zálogjog – ugyanazon ingatlanra – előbb keletkezett, mint az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjog?
Ebben az esetben a Ptk. 266. § (3) bek. b) pontja nyújt választ a problémára, eszerint vagyont terhelő zálogjog esetén a jogosult a zálogjog bejegyzési ranghelyén gyakorolhatja kielégítési jogát, azonban e rendelkezésre nem hivatkozhat azzal szemben, aki a vagyontárgyon, a zálogjogi nyilvántartáson kívüli más nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjogot szerez. A jogszabályhely helyes értelmezése szerint a jelzálogjog – mint az ingatlan-nyilvántartásba, tehát a zálogjogi nyilvántartáson kívüli más, közhitelű nyilvántartásba bejegyzett jog – megelőzi a MOKK nyilvántartásába bejegyzett jelzálogjogot.
A csődeljárási kérelemmel kapcsolatos probléma, hogy bár a törvény az adós által indított csődeljárás esetén egyértelműen előírja, hogy a kérelem nem nyújtható be – illetve a csődeljárás nem indítható meg – ha első okon a bíróság már megállapította a fizetésképtelenséget, a hitelező által indított csődeljárásnál azonban nincs hasonló megkötés. Ez a probléma a gyakorlatban akkor jelentkezhet, ha az adós az ellene már folyamatban lévő felszámolási eljárás(oka)t kívánja a hitelező által – esetleg még hiányosan is – benyújtott csődeljárás iránti kérelemmel megakasztani, illetve a csődeljárás prioritása alapján így próbál csődvédelmet szerezni. Egy első fokú bírósági döntés szerint az elrendelt felszámolásig van csupán a csődeljárásnak prioritása, tekintet nélkül arra, hogy a csődeljárás iránti kérelmet ki nyújtotta be. Tény, hogy a hitelező a fizetésképtelenség megállapításáról ebben az esetben még tudomással nem bírhat – hiszen az ezt megállapító végzést még nem tették közzé – azonban a bíróságnak erről hivatalos tudomása van. (Székhelyáthelyezés esetén pedig a bíróságok közötti kommunikációval lehet megfelelő információkat szerezni a más bíróság illetékességi területén már elrendelt felszámolási eljárásról.) Az elsőfokú bíróság – egyéb jogszabályhely híján – a hiánypótlás nélküli eljárás-megszüntetést (Cstv. 9.§. (9) bekezdése) alkalmazta, azonban ebben a konkrét esetben a másodfokú jogerős határozat még nem áll rendelkezésre.
Az egyszerűsített eljárás szabályai alkalmazásával kapcsolatban kérdésként merült fel, hogy befejezhető-e a 2009. szeptember 1-je előtt indult felszámolási eljárás a Cstv. általános szabályai szerint akkor, ha a Cstv. 63/B. § (1) bekezdésben foglalt feltételek fennállnak?
(A kérdés értelemszerűen a díjtételek változása miatt aktuális, hiszen az általános szabályok szerinti eljárásért 300 000 Ft + áfa a garantált minimum díj, az egyszerűsített felszámolási eljárás esetén viszont csupán 150 000 Ft + áfa.)
A törvény nem írja elő kötelezően az egyszerűsített eljárást, tehát amennyiben van felszámolási vagyon, de nem elegendő a felszámolási költségek fedezetére, nem lehet elutasítani az általános eljárás szerinti befejezést; ennek felelőssége azonban a felszámolóé. Abban az esetben, ha semmiféle vagyon nincsen, az általános szabályok nem alkalmazhatóak.
Az egyszerűsített eljárással kapcsolatban megemlítendő még a törvény módosítása által bevezetett kettős jogorvoslati rendszer, amely szerint a vagyonfelosztási javaslat kifogással, a jelentés viszont észrevétellel támadható. Ez felborítja a Cstv. sajátos jogorvoslati rendszerének eddig koherens logikáját.
Ugyancsak megemlítendő a Cstv. 63/B. § (3) bekezdésének módosítása, amennyiben ugyanis az eljárás során az adósnak sem bevétele, sem kiadása nem volt, a felszámolás záróanyagát csak az állami és önkormányzati adóhatóságnak szükséges megküldeni. Ez az eset elméletben sohasem fordulhat elő, hiszen minimális adminisztratív költség (pl. postaköltség, illetve az aláírási címpéldány benyújtása kötelezettségének fennállásáig a címpéldány elkészítésének költsége) mindenképpen felmerül az eljárásban. A bíróságok álláspontja azonban az, hogy ezen költségek nem olyan nagyságrendűek, amelyek kizárnák a Cstv. 63/B. § (3) bekezdése alkalmazását.
A hitelezői szavazatok számítása tekintetében a Cstv. 18. § (5) bekezdése egyértelmű rendelkezést tartalmaz: a hitelezőket minden 100 000 Ft elismert (nem vitatott) követelés után egy szavazat illeti, a 100 000 Ft alatti követelések jogosultjai is egy szavazattal rendelkeznek. A törvény helyes értelmezése a szavazatok számításánál törtszámításra nincs lehetőség. A probléma a Cstv. 12. § (2) bekezdés bc) és bd) pontjában említett hitelezők szavazatának számításánál adódhat, ugyanis e hitelezők szavazatának egynegyedét lehet figyelembe venni. Mivel a szavazatszámításnál törtszavazatok nem adódhatnak, így 400 000 Ft-ig egy szavazat, 800 000 Ft-ig 2 szavazat (és így tovább) illeti a hitelezőt, azonban e rendelkezés egyértelmű, következetes alkalmazásának kimunkálása még a joggyakorlatra vár.
A Cstv. 27/A. § (8) bekezdése az ok megjelölése nélkül ad lehetőséget a hitelezők számára – megfelelő támogatottság mellett – a felszámoló leváltásának kezdeményezésére. A felmentett felszámoló helyére a bíróság által kijelölt új felszámoló esetében azonban az ok nélküli leváltás jogával már nem lehet élni, erre csak a felszámoló jogszabálysértése adhat alapot.
Ha a gazdálkodó szervezet volt vezetője, nem teljesíti együttműködési, illetve a Cstv. 31. §-a szerinti kötelezettségeit, a felszámoló az iratokat
aí bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 31/D. §-a szerinti végrehajtói kézbesítés útján is eljuttathatja. Kérdés, hogy a felszámoló felkutatási kötelezettsége meddig terjed, illetve ha nem veszi igénybe a végrehajtói kézbesítést (annak költségei miatt), támadható-e ez a „mulasztás”. Ez a bírói gyakorlat alapján – precedens hiányában – egyelőre nem válaszolható meg, azonban a felszámoló perrel történő fenyegetése ilyen jogalapon nem tűnik valószínűnek. (A végrehajtói kézbesítés költségei a végrehajtói díjszabásról szóló 14/1994.(IX.8.) IM rendelet 11/A. §-a alapján 6000 Ft, költségátalánya a 16. § (4) bekezdése alapján kézbesítési kísérletenként 3000 vagy 6000 Ft. Jutalék a 20. § (2) bekezdése alapján nem számolható fel.)
A Cstv. 33/A. § (1) bekezdése a hitelező és az adós részére felelősséget megalapozó megállapítási kereset indításának lehetőségét biztosítja a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben tett ügyvezetői intézkedések (mulasztások) vonatkozásában. A „fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezésének” bizonyítása ez esetben szakértői kérdés. Ha több hitelező indít felszámolási eljárást az adós ellen, ez a tény önmagában nem fogadható el kétséget kizáró bizonyítékként ennek megítélésénél; úgyszintén nem róható a vezető terhére a megállapítási perben az, ha az adós ellen indított felszámolási kérelmeket sorozatosan megfellebbezi, ezáltal megakadályozza a fizetésképtelenség jogerős bírói megállapítását.
A Cstv. 33/A (2) bekezdésében említett vélelmezett hitelezői érdeksérelemnél (beszámoló letétbe helyezési kötelezettség elmulasztása esetén) a törvény a vezető számára exculpációs (kimentési) lehetőséget enged, így bizonyíthatja azt, hogy mindent megtett a fizetésképtelenség elkerülése, illetve a hitelezői érdekek sérelme elkerülése érdekében.
A Cstv. 39. § (4) bekezdésében előírt negyedéves elszámolás és jelentés tartalmára a törvény nem tartalmaz előírást, azonban azt célszerű a zárójelentés tartalmához hasonlóan elkészíteni.
Elvileg fennáll a hitelezők lehetősége, hogy a „negyedévet” szorosan értelmezve, a könyvelési határidőket figyelmen kívül hagyva (a könyvelés a negyedévet követő hónap 20. napjáig készül el) a felszámoló leváltását kezdeményezzék e törvényhely megsértésére hivatkozással, annak lehetősége azonban, hogy a bíróságok is hasonlóan rigorózusan értelmezzék a szabályt, csekély. Áthidaló megoldást jelenthet, ha a felszámoló előre közli a hitelezői választmánnyal a beszámoló fordulónapját, és ezt megállapodásban rögzítik.
A Cstv. 45/A. § (1) bekezdésének (megszüntetési eljárás) értelmezésében a kifizetés jelentésével kapcsolatban eltérhetnek a vélemények (a kifizetés az adósi vagyonból történő, vagy az adósi tulajdonos saját forrásaiból történő kielégítést jelenti-e?), lévén a törvény nem ad erre kellő magyarázatot. A jogalkotó feltehető szándéka az volt, hogy ez esetben az adós tulajdonosai a felszámolási vagyonon kívüli forrásból teljesíthessék a hitelezői követeléseket. Erre szükség lehet pl. abban az esetben, ha az adós által javasolt, és egyébként megköthető egyezséget valamely hitelező következetesen – pl. elvi okból – meghiúsítja, akár annak ellenére is, hogy kielégítése biztosítottnak látszik. Egy ilyen szituációban indokolt lehet, hogy a tulajdonosok az egyezség kedvezőbb lehetőségéről lemondva, a hitelezőket – beleértve a vitatott igényeket is – maradéktalanul kielégítve igyekeznek menekülni a felszámolási eljárásból, ha a társaság megmentésére és továbbműködtetésére esélyt látnak.
A Cstv. 46. § (8) bekezdése a behajthatatlansági nyilatkozat kiadását látszólag csak abban az esetben teszi lehetővé, ha a hitelező a regisztrációs díjat nem kívánja befizetni elismert követelése után. Természetesen azonban abban az esetben is van lehetőség a nyilatkozat kérésére és megadására, ha a hitelező már regisztrált hitelezői igénnyel rendelkezik; ebben az esetben viszont a 2000 Ft-os költségtérítés nem jár a felszámolónak.
A Cstv. 49/A (5) bekezdésének alkalmazása során, amennyiben két sikertelen értékesítési eljárást követően a vagyontárgy becsértéken került értékesítésre az azt igénylő zálogjogosult hitelezőnek, arra is lehetőség van, hogy az első helyi zálogjogosulthoz képest „hátrébb sorolt” zálogjogosult is tulajdonjogot szerezzen, amennyiben az őt megelőző jogosult a vagyontárgyat nem igényli, azonban ehhez a hitelezői választmány – ennek hiányában az annak létrehozására jogosult hitelezők – egyetértése szükséges. A hitelezők azonban úgy is dönthetnek, hogy a további értékesítés megkísérlésére adnak felhatalmazást a felszámolónak.
A második értékesítést követően a felszámoló helyes eljárása az, ha a zálogjogosult hitelezőket figyelmezteti a Cstv. 49/A. § (5) bekezdése szerinti vételi, illetve beszámítási jogukra, illetve felhívja őket arra, hogy éljenek ezzel. Nincs akadálya annak sem, hogy megvásárolt zálogjoggal biztosított követelések esetén az engedményes követelését a vételárba beszámítsa.
Botka Lászlóné dr. tanácselnök (Fővárosi Ítélőtábla) előadásának emlékeztetője
Elhangzott: Budapest, 2009. november 26.
A Cstv. módosított rendelkezéseinek értékelését célszerű a korábbi szabályozás jellegzetességeiből adódó gyakorlati problémák ismertetésével kezdeni, ez elsősorban a csődeljárásra és a vagyonfelügyelő feladataira igaz. A „régi” csődeljárásokkal, illetve a felszámolási eljárásokkal kapcsolatos – és ma is érvényes – megfigyelés, hogy a vagyonfelügyelő (felszámoló) csak segíti az egyezségi folyamat létrehozását, de az egyezséget nem ő köti meg, hanem az adós. Ennek ellenére a vagyonfelügyelőn sok múlik (múlott) az egyezség sikere szempontjából, az ő feladata ugyanis a folyamat figyelemmel kísérése, az egyezséggel összefüggő anyagok, dokumentumok összefogása és bíróság elé terjesztése.
A csődeljárásban a korábbi szabályozás szerint jelentős problémát okozott a hitelezők összes követelésének számítása, a hitelezők számának megállapítása és csoportosításuk. A hitelezői állomány és a csődvagyon gyakran „cseppfolyóssá” vált, folyamatosan változott; a csődeljárás során kifizetendő, valamint a csődmoratóriummal érintett és a csupán bizonyos törvényi feltételek mellett teljesítendő követelések elhatárolása nem minden esetben volt megoldható, ez a probléma visszavezethető volt a moratórium kezdő időpontjának nem teljesen átlátható szabályozására. Problémát okozott az is, hogy a hitelezők beszámították követeléseiket, ennek következtében az össz-követelések volumene megváltozott, azonban ezek a hitelezők nem kerültek törlésre a hitelezői listáról. Rendkívül furcsa helyzet állt elő ennek nyomán: az egyes csoportokon/követelés-kategóriákon belüli arányok megváltoztak. Emiatt a csődegyezség eléréséhez szükséges szavazati arányok számítása nem mindig volt egyértelmű.
A régi csődszabályozás 19. § (2) bekezdése megengedte, hogy a hitelező az egyezséghez írásban, előzetesen is hozzájárulhasson. Az adósok egyrészt „külön-megállapodások” keretében, másrészt folyamatosan szerezték be az egyes hitelezők írásbeli hozzájárulását, az sem volt világos, hogy ezeket mely időpontig fogadhatja be az adós. Ennek következtében az utolsó csődtárgyalást követően még folyt a hozzájárulások beszerzése, és nem lehetett megállapítani, hogy a szükséges szavazati arány megvan-e az egyezséghez.
A csődtörvény módosítása orvosolni látszik ezeket az akut problémákat, amelyek megoldására korábban csak a bíróságok alakítottak ki álláspontokat, a törvény nem adott magyarázatot. A törvény 19. § (2) bekezdésében meghatározott korábbi kitétel (írásbeli hozzájárulás lehetősége) már nem szerepel a jogszabályban. Lehetséges ezért a rendelkezés olyan értelmezése, hogy hozzájárulás írásban már nem adható, és a hitelező csak a csődegyezségi tárgyaláson történő részvétellel, a teljes tényanyag, a hitelezői követelések összessége ismeretében, nyílt szavazással adhatja meg hozzájárulását az egyezséghez. Ezt azonban végső soron a gyakorlat fogja kialakítani. Ha ilyen gyakorlat alakul ki, már a tárgyaláson megállapítható lesz, hogy a csődeljárás eredménnyel járt-e vagy nem; az utolsó tárgyalás így de facto lezárását jelentheti az eljárásnak.
A hitelezők össz-követeléseinek, illetve az egyes hitelezői követelések volumenének megállapításával, valamint a hitelezői minőséggel kapcsolatos problémák is megoldódni látszanak az új törvényi szabályozással. A hitelezői igényeket ugyanis – a felszámolási eljáráshoz hasonlóan – be kell jelenteni (regisztrációs díjfizetési kötelezettség mellett) és nyilvántartásba kell venni. Ez ugyan a vagyonfelügyelő részére többlet-munkaterhet jelent, hiszen a hitelezői igényeket vizsgálnia, regisztrálnia és csoportosítania kell – ideértve a moratórium hatálya alá nem eső, valamint a vitatott és nem vitatott követeléseket is. Ezzel azonban a hitelezők tájékoztatása is világosabb és átláthatóbb lesz, és a csődegyezséghez szükséges arányok is világosan láthatók.